A nagy elkeseredés

Szóval az van, hogy nincs. Elúszott a megajánlott jegy, ami szomorú, mert így egyel több vizsgám van az elkövetkező 6 hétre, viszont sokkal kevesebb kedvem nekiindulni az egésznek...

Hétfőn megvolt a gyakorlati vizsga, amitől nagyon féltem, mert úgy éreztem, hogy van pár tétel, amit ha kihúzunk (itt párosával vizsgázunk, mert egymáson kell mindenféle csudi dolgokat mérni), akkor el se fogjuk tudni kezdeni... És akkor még az elméleti háttérről szó sem esett...az gyakorlatilag magában foglalja az egész féléves anyagot, mert végül is bármibe belekérdezhetnek. De hát tettem a dolgom (többé-kevésbé), készültem, amennyire tudtam, Cintivel átbeszéltük a gyakorlatokat szombaton, vasárnap még készültünk egyénileg, aztán másnap nekivágtunk a kalandnak.
Cinti húzott. Ahogy ránéztem az arcára, láttam, hogy minden elveszett...majd hangosan felolvasta a tétel címét a tanárnak: RSA.
Ó, balsors! Ez volt az egyetlen gyakorlat, amire évközben sikerült egyest kapnunk, mert rohadtul nem értettük meg a könyvből, hogy mi ez az egész. Később, a gyakorlat elvégzése után sem értettük meg, de ez már mellékes. A lényeg, hogy vizsgán is ezt húztuk, és ezen nem lehetett változtatni.
Az első pánikroham után megpróbáltunk némi tudást előkaparni az emlékezetünkből, de én esküszöm, hogy teljesen üresnek éreztem a fejemet. Még hirtelen azt se tudtam megmondani, hogy miket kell használni a gyakorlathoz, nemhogy kivitelezni...aztán szépen felbugyogtak a "tudás" miniatűr képviselői, és kezdtük összerakni a dolgot: kell 3 tappancs - egy a jobb vállra, egy a jobb derékra, egy a bal hasra, kell egy erényöv (valami légzésmérő pánt, amit a mellem magasságában kell körbetekernem magamon), és kellenek a kábelek (a megfelelő színt a megfelelő helyen lévő tappancshoz párosítani - még szerencse, hogy ezt álmomból felkeltve is tudom - fekete a földelés (derék), fehér a váll, piros a has.
Már csak egy apró problémánk volt: nem tudtuk melyik programot kell megnyitni a gépen...majd miután megtaláltuk a következő kérdés, hogy azt mégis hogyan kell működésre bírni. És félreértés ne essék, nem azért mert egész félévben nem figyeltünk, hanem azért mert vizsgára "speciálisan elő vannak készítve a gépek", magyarul semmi nem úgy van, mint ahogy ezt te megszoktad.
Mindegy, végül némi izzadás után mind a 3 kérdést megválaszoltuk, sőt a kedves vizsgáztató bácsi el is fogadta,  meg még belekérdezett némi "hogyan állapítaná meg a szívfrekvenciát kedves kollegina, ha a gép nem írná ki magának?" dologba, amire sikeresen megfeleltem (tekintve, hogy egyszer drága Tamarám éjjel ezt magyarázta nekem telefonon, mikor sehogy sem tudtam kiszámolni egy patkány szívfrekvenciáját...), úgyhogy rá is térhettünk az elméleti részre.
Itt jött a "mondjon egy számot 1 és 12 között", és mi rendkívül furmányos módon az egyest, illetve a kettest választottuk, mivel majdnem biztosak voltunk benne, hogy nála is az a kérdéslista van, ami a honlapon számunkra is hozzáférhető volt, és emlékeztünk, hogy általában a témakörök első pár kérdése elég lightos... Persze azért nem ment ilyen egyszerűen a dolog: nem elégedett meg ezzel az egy kérdés/kopf adaggal, úgyhogy még feltett néhány kevésbé témába vágó darabot, de előbb-utóbb mindegyikre megszültük a választ. Az egyik különösen hosszú kínos csendben (csikorogtak az agykerekek) Cinti úgy döntött, hogy az ultimate válasz az extrasystole lesz, és bejött, úgyhogy utunkra bocsátottak minket egy-egy négyessel.

Itt elöntött a mindenre képes vagyok érzés, fuckyeah, király lesz a vizsgaidőszak meg minden, és el is kezdtem másnap a csütörtöki tesztre tanulni. Egy idő után azonban kiborultam, mert rájöttem, hogy baromi nagy anyagra baromi kevés idő van. ÁMDE, nem adtam fel, hősiesen küzdöttem a könyvtárban még csütörtökön is, na meg bíztam a mákfaktorban, hogy ha már szülinapom van, akkor igazán lehetne szerencsém is... Nem lett. :D Nagyon nehéz volt a teszt, nagyon kevés pontom lett, nagyon nincs megajánlott jegyem. Cintinek sincs, úgyhogy együtt küzdünk majd vizsgaidőszakban a továbbjutásért.
Egyelőre level 1: bikém. Ha azon túljutunk, lehet gondolkodni, hogy hogyan is tovább...

U.i.:  egy pici szülinapos bejegyzéssel majd jövök még. :)